A térség vasiparának története több évszázados múltra tekint vissza, a magyar kohászat az Árpád-kortól virágzott a régióban. A kohók működését a környékbeli vasérclelőhelyek és az erdőségek által biztosított faszén tette lehetővé. Ózd egyik legrégebbi városrésze az Árpád-korban a Vasvár nevet viselte, és valószínűleg már ekkor a vasfeldolgozás egyik meghatározó helye volt.

A hosszú ideig csak jobbágyok és parasztok által művelt kohászkodás után 1585-ben Jolsván már működött egy vashámoros céh, amely a vasat tót- és parasztkemencékben állította elő. Az első komolyabb technológiai változás akkor következett be, amikor a légbefúvást és a kalapácsok meghajtását vízerővel oldották meg. A térség vasiparának fejlődése az 1700-as évek elején lendült meg, amikor II. Rákóczi Ferenc Lányi Pál Gömör megyei birtokost nevezte ki vasipari prefektusnak, aki Szászországból hívott mestereket és a megyében több olvasztókemencét, kardgyárat és bombaöntő műhelyt létesített.

A napóleoni háborúk okozta konjunktúra fellendülést hozott a kohászatban is, és a fokozódó igények arra késztették a gömöri vasgyárosokat, hogy egyesítsve erőiket korszerűsítsék a termelést. E törekvések mentén jöttek létre a Murányi Unió és a Rimai Coalitio nevű kohászati egyesülések.

Az ipari forradalom az 1840-es években elérte Magyarországot, és ebben az időszakban az ország több vaskohászati üzemében is jelentős lépéseket tettek a nagyipari értelemben vett vasgyárak létesítésére, valamint komoly fejlesztéseket hajtottak végre az újszerű kavaró-hengerlő acélgyártási eljárás bevezetésével. Gömör megyében sem feledkeztek meg a „nagyobb szabású vaspályasín- és hengergyár” építéséről, és előkészítés gyanánt Szathmáry Király Pál, Gömör főszolgabíráját, a Murányi Unió elnökét és Rombauer Tivadart tanulmányútra küldték a faszén kőszénnel való kiváltása és a modern kavarókemencék tanulmányozása ügyében. A tanulmányút és a technológiai kísérletek sikeresek voltak, és az egyesület a közös vasfinomító gyár létrehozására szólította fel Gömör kohászati vállalkozásait. E felhívás hatására jött létre 1845. május 14-én a Gömöri Vasművelő Egyesület.

A gyárat először a Mátra térségében akarták felépíteni, de végül Ózdra esett a választás, amely a nádasdi, a hangonyi és az uraji völgyek találkozásában feküdt. A megfelelő terület, a szénkutatási és a bányanyitási jogok megszerzését követően utat és hidat építettek, majd 1846 áprilisában elkezdődött a gyár építése. A gyár épületei 1847 közepén már álltak, a szakértő szerelő munkásokon kívül segédmunkások, napszámosok és jobbágyok dolgoztak, a gyár állandó szakmunkásait pedig júliustól kezdték szerződtetni.

A szabadságharc bukása után szlovák szabadcsapatok szállták meg Felső-Magyarországot, így Ózdot is. A gyárban a fegyvergyár gépeit keresték, miközben kirabolták a vasgyárat. A vasmű gyárai csak 1850 végére lettek úrrá a nehézségeken, és ekkortól kezdtek folyamatosan termelni, az azonban jól látszott, hogy az elkülönült termelésnek egyre csekélyebb a jövője, és csak az erők koncentrációjával lehet eredményesen működni, ezért megalakult a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület. Az egyesülésnek hamar meglett az eredménye, az ózdi gyár egyre fontosabb szerepet töltött be az új vaskohászati egyesületben, mert a hengerelt árukat sokkal jobb áron lehetett eladni, mint a hámorok termékeit. Az 1872–73-as üzleti évben érte el az RVE működése legmagasabb szintjét, de ezt követően – az 1873-ban kezdődő gazdasági válság hatására – nehézségek jelentkeztek, amik fokozódni kezdtek, és a cég termelési volumene pár hónap alatt a harmadára csökkent. Ettől komolyabb negatív hatás érte azonban a salgótarjáni vasgyárakat és felvetették a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesülettel való egyesülés lehetőségét. A többször is kezdeményezett fúzióra végül 1881. július 4-én került sor.

1898–1900-ban a részvénytársaság gyárai az ország nyersvastermelésének 43,5%-át, az acélgyártás 44%-át, a hengerelt acéláru 44%-át adták. Ózdon komoly fejlesztésekre volt szükség. Első ütemben 1895 és 1907 között bővítették a martinacélművet és az acélhengerművet, majd 1908 és 1915 között nagyolvasztóművet és finomhengerművet létesítettek. A korszerűsítések és az új telepítések következtében Ózd a „Rima” nyersvas-, acél- és hengereltáru-központja lett. A két új nagyolvasztó 1908 elején kezdte meg a termelést, napi 2200–2500 mázsás kapacitással, amit azonban folyamatosan sikerült fokozni. Az új ózdi nagyolvasztók beállásával a napi nyersvastermelés 5000–5600 mázsára nőtt.

Az első világháború alatt, majd Trianon után súlyos nyersanyaghiány alakult ki, a felvidéki bányákat elcsatolták így az ózdi gyár is veszélybe került, csak 27 hónap szünet után indulhatott újra a termelés. Az ezt követő időszakot ismét a megélénkülés jellemezte, további fejlesztések történtek és a villamosítás is elkezdődött. Már a második világháború kitörése előtt militarizálódott az ipar, de szerencsére a műszaki fejlesztések sem maradtak el és a foglalkoztatottak száma is egyre nőtt. 1944-re már több mint 20 ezer munkás dolgozott Ózdon. Ekkorra már régen nem az a kicsi falucska volt, mint az iparosodás hajnalán, a termelés ingadozása ellenére lakossága, és maga a település is egyre nőtt, majd 1949-ben városi rangot kapott. A település szerkezetének különlegessége, hogy a város a gyár köré épült, ezért hagyományos értelemben vett főtere nincs is Ózdnak. Az üzem körüli gyűrűben aztán megszülettek az azt kiszolgáló kolóniák, a munkások lakásai, például Velence, vagy a tisztviselők számára épített lakások, a Tisztisor és a Nagyamerika utcán.
Az államosítás után, Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) néven üzemelt egészen 1992-ig. Egykori gyári munkások visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy nem volt egyszerű bekerülni az ÓKÜ dolgozói közé, akiknek sikerült, évtizedekig ott dolgoztak, végigjárva a szamárlétra minden fokát. Nehéz, de megbecsült munka volt az övék, a vállalat nemcsak megélhetésüket biztosította, jóléti intézkedései népszerűvé is tették, hiszen vasutat, kórházat, elemi iskolát, könyvtárat és kulturális központot is adott a városnak. A nyolcvanas évek végén az ÓKÜ-ben négy nagyolvasztó, kilenc martinkemence és egy folyamatos acélöntőmű működött, utóbbi ismertségét egy tragikus balesetnek köszönheti, a robbanás 13 munkás életét követelte. Az acélgyártás 1992-ben teljesen leállt, és ennek nemcsak a borzasztó gazdaságtalan termelés volt az oka, a keleti piacok elvesztése után, a hazai értékesítésre sem számíthattak. Az óriásvállalatból ezután kis társaságok alakultak, amelyek közül néhány most is működik, tehát maradt még fantázia a vasgyártásban, ha nem is tízezer ember számára.

A Fúvógépház és az Erőmű felújítása és átalakítása 2014. december 10-én kezdődött meg. Az Erőmű, a rekonstrukciós és átalakítási munkálatainak befejeztével már Digitális Erőműként, a digitális kultúra otthonaként és közvetítőjeként több-funkciós létesítményként funkcionál.